A történelem második globális gazdasági válsága nem törli el a kapitalizmust, hanem éppen ellenkezőleg, megújítja azt, ahogyan az 1929-es krízis után is történt. A piacgazdaságon mindig segítő kreatív rombolás most megtaníthat minket visszatérni a kapitalizmus gyökereihez.

"Ami hullik, elhullik - ki akarná feltartóztatni? De én, én még lökök is egyet rajta."Friedrich Nietzsche"A rombolás szenvedélye egyúttal teremtő szenvedély is."Mikhail Bakunyin

A 2008 óta tartó és idén nemzetközi hitelválsággal és adósságfinanszírozási problémával súlyosbított gazdasági válság egyes értékelői szerint a kapitalizmus természetes velejárója, hiszen a "tőkés termelés" Marx próféciája szerint önnön magát dönti romba. A megfigyelők egy másik része szerint a jelenlegi válság ugyan a kapitalizmus belső működéséből fakad, de idővel majd kilábal belőle a világgazdaság. Ennek elősegítésére kínálkozik az állami beavatkozás növelése, vagy éppen csökkentése és a kínai vagy közel-keleti pénzcsapokhoz való hozzáférés. Nagyon kevesen vannak, akik szerint az amerikai hitelpiaci válsággal kezdődő, majd recesszióval, munkanélküliséggel, bankok sorának bedőlésével és az adósság problémájával egyre csak elmélyülő globális krízis haszonnal is járna. Nem arról van szó, hogy a közvetlen környezetünkben a devizahitelek finanszírozhatatlanságát, kilakoltatásokat, az építőipar ijesztő stagnálását, áremelkedést és az államadósság vészes növekedését okozó gazdasági válság egyenesen jó dolog volna, hanem arról, hogy általa két dolgot megtanulhatunk. 1. A kapitalizmus nem az örök állandóság gazdasági rendje, így a ciklikus működés, a hullámhegyek és hullámvölgyek dinamikája jellemzi. 2. A hitelből élés és a munka kiszervezése helyett a javak közvetlen megtermelése és a munkaetika újbóli elsajátítása szükséges.

Marx a XIX. század közepén úgy írta le a kapitalizmust, mint a tőke szervezetten romboló gazdasági rendszerét, amely az őt megelőző gazdasági szerveződéseket kegyetlenül lerombolja, az embereket kizsákmányolja, és egyre több idő alatt egyre kevesebb kézben összpontosítja a termeléshez szükséges javakat. A tőke démonizálását szolgáló felfogása szerint a kapitalizmus mindent elsöpör az útjából, hogy új "felépítményt" húzzon fel a helyére. Mindez Marx szerint végül önmaga felemésztéséhez vezet. Ötven év múlva Werner Sombart - aki Engels szerint egyedüliként értette meg A tőke mondanivalóját - elsőként írta meg a kapitalizmus történetét. Az 1902-ben megjelent A modern kapitalizmus című alapművében a német közgazdász felhasználta Marx pusztítás-tételét, de át is formálta azt. Úgy vélte, hogy a kapitalizmus alapvető jellemzője a rizikó, a verseny anarchikus volta, a néha vakmerő befektetés és mindezek fő működtetője, a vállalkozó. (A '20-as években már úgy vélte, hogy a világ átkelt a "későkapitalizmus" korába, ahol a piacgazdaság korai viszonyai átadják helyüket a bürokratikus-racionalizált tervezés korának.) Egy későbbi művében (Háború és kapitalizmus. 1913) pedig azt fejtegette, hogy a kapitalizmus kialakulásához a luxuscikkek előállításán túl nem más, mint az európai háborúzás járult hozzá leginkább. Ezt a nézetét arra alapozta, hogy az egymással versengő hadseregek kiállítása, felszerelése és folyamatos fejlesztése gyárszerű gazdasági szervezetrendszer kialakítását igényelte.

Sombart sohasem vált a közgazdaságtudomány slágerszerzőjévé, de nézeteit mindenki ismerte. Elgondolása, amely szerint a kapitalizmus a feudális világ lerombolásából született és fejlődését a háborúzás elősegíti, alaposan megcáfolja azt a nézetet, hogy a piacgazdaság alapvetően a nyugalmas jóléti államok fogyasztói társadalmai számára készült volna. tovább »